Meglátogatom
a mellékhelyiséget, amiben van rokkantaknak elkülönített rész
is. Ürömben az örömöm éled, mert ráadásul még nyitva is van,
ami ritkaság számba megy. Nem tudni miért itt Spanyolországban
több lezárt rokkant illemhellyel találkoztam, mint nyitottal. A
nagy térben a vécéhez mosdó is dukál, aminél tökéletesen
tisztába teheti magát az ember. Ja és sokkal tisztább helység,
mint a többi. Talán, mert kevesebben használják. Mindenesetre
kihasználom az alkalmat, gyorsan beslisszanok, magamra zárom az
ajtót és amennyire tudok lemosakszom az előrelátásomból
magammal hozott tisztasági csomagom segédletével. Amiből csak a
tiszta fehérnemű, ruha, na meg egy törölköző hiányzik. De
sebaj, letekerek néhány méter papírt megtörölközni, további
néhány métert meg viszek magammal, kimerült készletünk
utánpótlása végett. Immár felfrissülve, egy kicsit jobb kedvel
megyek ki, Párom is volt az ő részlegén, Ő is ugyancsak
felszerelkezett papírral, megbeszélés nélkül, csak úgy
összehangoltan. Lassan telik az idő, bár már tíz is elmúlt, de
még nem érkeztek meg a várt személyek. Viszont jelek vannak arra,
hogy valóban lesz itt valami, mert egyre több hajléktalan, vagy ha
nem is az, de nagyon szegény ember gyülekezik. Na, jó, most már
biztos kevesebb van előre, mint hátra. Néha kimegyünk friss
levegőt szívni, kerül egy – egy szál cigi innen onnan, most
például a földről. Majdnem egy egész szál, csak a szűrőjét
vágja le Imre, higiéniai szempontból és máris pöfékelünk. Jól
esik a nikotin, de az a gondolat, ami ennek kapcsán foglalkoztat,
elveszi ennek a jó eső dolognak a lényegét, élvezetét.
Elképesztő még számomra is, mennyire tudom sajnálni magam
időnként, mint például most is. Mi lesz velem így? A földről
felszedett cigi, tök mindegy mekkora, azt jelenti, hogy csúszunk a
lejtőn. Persze lefele, amin igen nehéz megállni, hát még
visszakapaszkodni. Legalábbis most nagyon ezt érzem, hiába a
pozitivizmus, tapasztalat, amit látok is lelki szemeim előtt, de
valamiért inkább a keservet és a szomorúságot részesítem
előnyben most ebben a pillanatban. Párom minden féléről beszél,
persze tudom én, most azért elsősorban, hogy rá figyeljek és
ne avval legyek elfoglalva, hogy milyen helyzetben vagyunk. Én meg
direkt nem beszélek az érzéseimről, nincs kedvem. Makacsság,
dac szállt meg, és ebben fürdőzve szinte meg sem szólalok. Pedig
jól tudom, jobban járnék, ha kibeszélném magamból, de most
mégsem megy. Majd később, mikor rendezni tudom magamban. Különben
attól is tartok, hogy ha elmondom neki, amit úgy is sejt szerintem,
akkor esetleg az eszemhez térítő hangján szól hozzám, ami
ritka, bár hatásos. Nagyon nem szeretem, ha felemeli az energikus,
határozottsággal teli hangját, ami jól tudom hasznos. Viszont
érzem, az most még rontana a lelki állapotomon. Legalábbis ez egy
jó kibúvó az alól, hogy felemelt fejjel kelljen viselnem
tetteimért a következményeket. Milyen már az, felelősséget
vállalni saját magamért? Na azt már nem. Nem akarom azt hallani,
hogy minden ami történik velem, azt csak magamnak köszönhetem.
Biztos, hogy minderről én tehetek, hogy itt és ilyen körülmények
közé kerültem? Hisz a legtöbbször csak pozitív gondolataim
vannak, nem jut eszembe, hogy csövezni és koldulni fogok. Ha meg
mégis átvillan egy két sötétebb gondolat, azt legtöbbször
elhessegetem. És tessék, mégis ez van. Miért? Valamit nem jól
csinálok, gondolok? Hogy is van ez? Attól még, hogy pozitívan
állok a dolgokhoz, hátul alattomosan megbújnak a gonosz ördögi
félelemből származó aggodalmak, és tudtomon kívül
munkálkodnak? Nem tudom, nagyon össze vagyok zavarodva és
rettentően sajnálom magam. Így inkább koncentrálok arra, hogy
Páromat halljam és értsem is miről beszél, mit mesél. Most
éppen a román járatokról, pont bent is van egy. Egyből jön egy
gúnyos hangú gondolat, ami burjánzik, evvel haza tudnánk menni.
Elég volt a kalandból, meg az effélékből ! Ez nekem már túl
sok. Akaratomon és erőm felüli már ez a dolog. Nagyon úgy érzem,
hogy ennél többet már nem bírok. Nézem Párom, beszéde és
annak értelme beszűrődik elmémbe, de szinte közömbös, amikről
mesél. Lassan lélegzem és mintha minden és mindenki megállna
körülöttem. Az önsajnálat és a düh teljesen eluralkodik
rajtam, érzem a szemem könnyezik. Bámulok Páromra nézem, de nem
látom, mintha egy 3D- s filmet néznék, mint egy kívülálló
szemlélődő. Nem erőltetek semmit, csak bámulok ki a fejemből,
még a gondolataim is leállnak. Vagyis, hát nem érzékelem őket.
De csalfa az érzékelés, mert jön egy gondolat, ami arra utal,
hogy mégis van és mozog, kényszerít, hogy tegyem fel magamnak azt
a kérdést, hogy mire jó ez az egész letargikus viselkedés?
Miért kínzom magam ilyen baromságokkal? Ennyire mazochista vagyok,
hogy szeretek az önmarcangolás és a depresszió mocskában
hemperegni? Hát nem ettől akarok végleg megszabadulni? És mint
akit fejbe vágnak, jön az ébresztő felismerés. Te jó ég! Ági
jó lesz, ha összeszeded magad, mert ebből aztán tényleg semmi jó
nem fog kisülni. Emlékszel, mikor a francia határnál ugyanígy
nem volt se pénzetek, sem üzemanyagotok? Akkor is volt megoldás,
mint Palmsba is meg Badalonába, meg mit tudom én még hol, most
hirtelen nem jut eszembe mind, de ez a suttogó hang, elég ahhoz,
hogy észre térítsen. Valaki, vagy valami vigyáz rám, semmi bajom
nem történhet, egy kis kényelmetlenséget meg megér, hogy jobb
legyen az életem, mentálisan, fizikailag egyaránt. Lassacskán
lenyugszom. Végre beáll két személy autó, amiből a segítők
szállnak ki és pakolják a hozott meleg ételeket, meg a
kellékeket. Gyorsan sorba rendeződnek az erre várok. Mi még
távolabb ácsingózunk, Párom mondja álljunk be mi is a sorba.
Nekem több sem kell, labilis lelkiállapotom mérlege a sötét
oldal felé billen megint. Feszültség, düh és a sírhatnék
keveréke ihlet meg. Már nem bírom megjegyzés nélkül, és
mondom, hogy nem szívesen teszem, nagyon megalázónak tartom. Na
erre drága Páromnak még annyi sem kell, mandinerből meg kapom a
magamét az eszemhez térítő, felrázó hangján , mi az, hogy
megalázó, ez van most. És ha annak tartom, akkor az is. Miért nem
nézem, gondolom más szemmel, felfogással a történéseket? Ha
ilyeneket gondolok és érzek, akkor ilyenek is fognak történni.
Valóban ezt akarom? És mi van az eddig történtekkel, az nem
bizonyíték arra, hogy mindenből van kiút, és minden történésnek
meg van a miértje? Hajaj! A vörösödő feje, a nem túl hangos, de
nyomatékosan határozott hangja, és a dühösnek tűnő nézése
elbizonytalanít. Nem szólok egy szót sem, némán követem
könnyes szemmel a sorba, letojok már mindent, nem érdekel már
semmi érzés. Mélyen megbántva érzem magam, hogy így szólt
hozzám, miért érdemlem ezt? Hisz ki az, aki ezt jó kedvvel,
kiapadhatatlan derűlátással végig csinálná? Szerintem még Ő
sem. Sőt, biztos nem, mert neki is vannak mélypontjai. Csak jobban
tudja kezelni az ilyen helyzeteket, sokkal nagyobb tapasztalata van,
meg önismerete, mint nekem. S, míg sértődötten, magamba szállva
állok némán mellette a sorunkra várva, érzem valami kezd
megváltozni bennem. Mindig ez van, már ismerős, tudom, igaza van.
Mint legtöbbször. Mire jó ez a sok önmarcangolás és megbánás?
Mire jó, ha hagyom, hogy eluralkodjék rajtam a pánik és a
félelem? Hát a nagy semmire, csak az önsajnálat növelésére.
Az meg nem segít előre. Igaza van, nem szabad feladni, nem szabad,
hogy a félelem eluralkodjék rajtam. Mert akkor már akár most
leülhetek egy árokszélre és várhatom a megváltást. Bíznom
kell magamban, magunkban. És ami a legfontosabb, nincs visszaút, én
választottam, nem kényszerített senki, csak egy szavamba került
volna és nem vágtunk volna neki az útnak így, ahogy neki vágtunk.
De én is akartam, vállalva a nehézségeket és az ismeretlent.
Még magam előtt is szégyellem, hogy vagyok képes ekkora fokú
önsajnálatra? A sok zagyvaságról már nem is beszélnék, ami
kavarog bennem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése