Lefelé
menve Páromat elkapja a káromkodhatnék először spanyolul, de
miután figyelmeztetem, hogy inkább magyarul tegye ezt, így is
tesz. Mindenkinek jobb ez így, de különben is mi van? Mi lenne,
nem segítenek, mert nem itteni bejelentett lakosok vagyunk. És,
hogy menjünk a templomhoz, amit a másik ember is mondott-
tájékoztat Ő nem éppen kellemes hangnemben. Hát igen, ez nem jó
hír, annak ellenére, hogy érzékeltem, hogy itt nem segítenek, de
így hogy elmondta, rám is rám ragad a feszültség. Ha itt nem
segítettek, akkor máshol fognak? Fordul meg gondolataimban ez az
alattomos negatív kérdés. De észnél vagyok és inkább Páromat
nyugtatom, aki nem is ideges állítólag, csak jól esik neki most
káromkodni. Miután kiélvezi a cifra beszéd örömét a következő
címre koncentrálva viszonylag hamar megtaláljuk a templomot,
aminek az egyik oldalában egy bejárati ajtón a Cruz Roja neve
díszeleg. De jó! Csak bemenni nem tudunk. Nincs ügyfélfogadás?
Könnyen lehet, hogy nem minden nap van, és pont ma nincs. Persze
ügyfélfogadási időpont nincs kiírva, így nem tudjuk most mi
van. Nyugalmam nem hagy el, jön az az érzés, mi sok mindenen
átsegített már, hogy semmi sincs véletlen, úgy hogy fel a
fejjel, itt sem hiába vagyunk. Hamarosan csatlakozik hozzánk két
ember, kikkel Imre beszédbe elegyedik és még két szál cigivel is
kisegítenek. Kiderül, hogy van ma félfogadás, hamarosan nyitnak
és biztos kapunk segítséget Mindkettő hajléktalan, munkanélküli,
ide járnak, egyiknek még a szobáját is fizetik és az étkezésüket
is. Biztatnak, nagyon rendesek itt az emberek, ne aggódjunk, biztos
kapunk segítséget. Aggódni nem szoktunk, vagyis hát nagyon
ritkán, azt is leginkább én,így hát az eddigi tapasztalatok
alapján biztatóan várjuk a folytatást. Nem kell sokáig várni,
be jutva az információs pulthoz lépve egy idős, hát mit mondjak?
az igazat megvallva egy nem szimpatikus vén matróna fogad minket,
ki nagyon elutasítóan viselkedik már az első pillanattól fogva.
Nagyon nehezen akarja megérteni, hogy miért jöttünk és mit is
szeretnénk. De aztán útba igazít, első emeleten találunk
valakit, de nem illetékes ilyen ügyekben, így segíteni nem fog.
Jól kezdődik, bennem kezd a hit és a lelkesedés elpárologni
pillanatok alatt, míg tekergünk az első emeleten lévő szerte
ágazó kihalt folyósokon. Hangokat hallva, s annak irányába menve
rátalálunk az élet jelére. Mik egy irodából szűrődnek ki,
sejtésünk megtaláltuk a nem illetékes illetékest. Leülünk,
mert valószínűleg, ügyfél van bent nála. Sejtésünk
beigazolódik, mert a kiszűrődő panaszos mondatok, mit Párom
megért erre a következtetésre juttat minket. Ráérünk várakozni,
mert innen már nincs tovább. Vagyis eddig nem kaptunk több
tippet, és ha itt nem fognak segíteni akkor máshol sem. Mi lesz
akkor, hogyan tovább? Na jó, Ági hagyd már abba ezt a negatív
gondolkodást, mert evvel nem mentek semmire! - kapok észbe és
bőszen hessegetem az alattomosan fészket rakni akaró gonosz
gondolatokat. Türelmesen csöndben várakozunk és türelmünk ajtó
nyitást teremt, azaz kijön a panaszos és mi végre valahára
bejutunk a nem illetékeshez. Már a fogadtatás sem biztató, még
én is látom, érzem, a középkorú rossz kedvű nőből süt a
,,miben segíthetek, na abban pont nem tudok, sajnálom'' nézés. És
valóban, néhány mondatváltás után már kint is találjuk
magunkat az irodából az ajtón túl. Némán hagyjuk el az
épületet, én nem kérdezek, Párom meg nem közöl semmit, de
nincs is erre szükség. Látom rajta, hogy nem tudja hova tenni a
mai nap sikertelenségét és épp ezért nem is molesztálom
semmiféle kérdéssel, megjegyzéssel. Némán poroszkálunk a
járdán azt sem tudjuk merre tartunk. Nem sokkal, hogy elhagyjuk a
templomot újabb templommal találjuk szembe magunkat. Nyitva a
kapuja és a portásfülkében egy nő, látszik készülődik
bezárni, hisz hamarosan itt szieszta ideje. Párom hirtelen
felindulásból bemegy, köszönti és szóba elegyedik vele. Én
utána, mint a pincsikutya, ki akkor érzi biztonságba magát, ha
gazdája árnyékában lehet, köszönésfélét motyogva némán
várom, hogy mire jut. Nem fűzök nagy reményeket már semmihez,
így nem is figyelek arra, hogy megértsek bármit is a
párbeszédükből. Beletörődve ebbe a helyzetbe nem vagyok ideges,
nincs bennem semmi félelem , hogy mi lesz. Nyugodtan mondhatom,
hogy valamiféle biztosság érzése van bennem afelől, hogy nem
maradunk így. Nem ragadunk itt, nem ez a sorsunk. Ez megérzés, és
nem magamnak bebeszélés. Hogy hogyan és miképp fogunk tudni innen
tovább jutni? Nos, azt nem tudom, de most a Titok című filmből az
egyik kedvenc mondatom jut eszembe: „Mikor késő éjszaka autózol
és a-ból b-be akarsz eljutni, nem látod az egész utat, csak
mindig az előtted lévő ötven métert. S ez elég, a hogyan és
miképp az már nem a mi dolgunk, csak a célt kell tudni. ''- nem
szó szerint idézem, de ez a lényege. És ez most erőt ad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése