A turista, aki nem az...77.

Nyolc óra körül van, de már a forgalom igen élénk. Nem is csoda, hogy már fent vagyunk. Minél előbb tovább kell innen mennünk, beljebb a városba. Míg megkávézunk, Imre elmeséli, amit én nem vettem észre, történetesen azt, hogy éjszaka, vagy hajnalba, vagy mit tudja Ő már, hogy mikor volt, bevilágítottak a rendőrök. Arra ébredt, hogy előttünk áll egy járőrkocsi, aminek a tetején az a hosszú-villogó van és egy járőr erős lámpával pont a szemébe világít. De mivel elakarta kerülni a kommunikációt velük, úgy tett, mint aki az igazak álmát alussza. Ez bejött, mert még egy darabig ott voltak, szerinte leellenőrizték a rendszámot, hogy nem áll e körözés alatt az autó, és mivel persze, hogy nem, tovább álltak. Nem zaklattak fölöslegesen. Hál Istennek! Jó mélyen aludhattam, hogy mindebből semmit nem érzékeltem. Hmm, úgy tűnik bevált az elalvás előtti monológom magamnak, ami így szól: rövid időn belül elalszom, mély pihentető, nyugodt, zavartalan alvásban lesz részem. Ezt még Badalonába találtam ki magamnak, azóta minden elalvás előtt elmondom magamba jó néhányszor, lassan és nyugodtan. Hasznos, az biztos. De most, miután mindegyikünk eltávozik egy rövid időre, tőlünk nem messze található bozótos területre, hogy dolgát végezze, ezután útra kelünk. Hangosan elmondva a kívánságunkat, hogy szeretnénk megtalálni a számunkra a legmegfelelőbb parkolóhelyet a keresést nem feladva tekergünk kisebb -nagyobb utcákban, de mivel egyik parkolóhely sem az - abból a néhányból, amit láttunk- úgy döntünk megyünk tovább ki a városból. Vállalva azt a kockázatot, hogy kifogyhat az üzemanyag bárhol, bármikor. Így rátérünk arra az útra, ami az NII-est jelöli. Érezhetően külső városrészbe keveredünk, nem mintha itt gyérebb lenne a forgalom, de még sincs zsúfoltság. Találunk egy kis utcába egy darab parkolóhelyet, attól független tudjuk, érezzük, látjuk, hogy nem az igazi, leakarunk állni, hogy inkább gyalog menjünk tovább és így felmérve a terepet , megtaláljuk, hogy hol a legjobb nekünk. Kiszállok, hogy lefoglaljam, Imrének tennie kell egy kört egyirányú utca révén, hogy be tudjon állni. De aztán kútba esik az egész terv, mert nem egyértelmű számunkra, lehet, hogy rokkantaknak fent tartott hely? Van egy tábla, mintha erre a helyre vonatkozna, de mintha mégsem. Valószínűleg azért találtuk üresen, mert másoknak sem egyértelmű a jelölés erre a parkolóra vonatkozóan. Mit tegyünk? Nem szeretnénk, ha elvinnék az autót, nem vagyunk biztosak e hely kiválóságába, így inkább keresünk másikat. Vissza megyünk egy körforgalomba és egy olyan lehetőséggel találjuk szembe magunkat, amit már elakartunk kerülni. Legalábbis Párom, mindenképp. Történetesen a tengerparti utat. Na, de hát mint már tudjuk, nincsenek véletlenek, így azt választjuk, hátha ott van a számunkra legmegfelelőbb hely. Kikötőt elhagyva egy olyan kevésbé forgalmas kétsávos útra leltünk, aminek az egyik oldalán végig a leálló sávban parkolóhelyek vannak, amik most ingyenesek. Hurrá! Én nagyon örülök, jobb oldalon gyönyörű szép kilátás a tengerre. Imre annyira nem rajong érte, mert már azt hitte, hogy sokkal beljebb kerültünk a víztől. De beletörődik, nincs most mit tenni, majd innen megyünk gyalog felderíteni a várost a lehetőségeket megkeresni. Jó idő van, kitárunk minden ajtót, szellőzőn az autó , rá fér. Pont egy kőpad előtt állunk, így törölközőt ráterítve kiülünk enni, kávézni, dohányozni. Pihenünk, melegedünk a téli nap melegénél, szerintem van vagy 22 fok. Én lemegyek a lépcsőn a homokos partra és mivel ilyen jó idő van, késztetést érzek arra, nadrágom szárát felhajtva, cipőt, zokni levéve sétáljak a meleg homokba. Egész közel megyek a vízhez, ami néha éri talpam, eleinte nagyon hideg, de aztán megszokva a hőmérsékletet egyre többet hagyom, hogy érje lábam. Csak mikor egy - két nagyobb hullám a térdemig felcsap alattomosan, és nadrágom szárazsága veszélybe kerül, megyek kijjebb. Nagyon élvezem, mintha gondtalan turista lennék, akinek mindene megvan, és az az egyedüli célja, dolga, hogy sétálgasson. Viszont mivel azért csak hideg a víz, és a nadrágom is nedvesedik akárhogy is vigyázok, inkább vissza megyek Imréhez, és a padon szárítkozok. December eleje van, s tréfásan megjegyezzük, fene ezt a spanyol telet...De félre téve a tréfát, ideje sort keríteni arra, hogy miképp tovább. Mivel nagy város, igen erős remény van arra, hogy itt is találunk valami segélyszervezetet, ahol valamilyen formában segítségünkre tud lenni. Tudjuk mire van szükségünk. Elsősorban üzemanyagra, mint mindig- hogy tovább tudjunk menni. Aztán pénzt is szívesen látnánk és tudnánk magunkénak. A többi másodlagos dolog. Élelmünk elég pár napra, de ha kapunk, nem bánjuk, nem utasítjuk vissza. Viszont közeledik a hétvége, vagyis hát már az is van, péntek délelőtt révén gyorsan kell cselekednünk, ha minél előbb tovább szeretnénk jutni. Be kell mennünk a belvárosba, nyilván ott ráakadunk a segítségre. Az eddigi tapasztalataink alapján kétségünk sincs afelől, hogy ne sikerülne valami. Mielőtt nyakunkba vesszük a belvárost, ami felettünk tornyosul egy nagyobb domboldalon, és amit meg kell másznunk meredek utcákon keresztül, néhol megszámlálhatatlan égbe vivő, legalábbis annak tűnő lépcsőkön át, erőt gyűjtünk. Én süttetem magam a nappal, Párom meg bekapcsolja a gépet, internet kapcsolatot keres. És engem meg megint hatalmába kerít a nyugtalanító gondolat, hogy most már nagyon itt az ideje haza üzeni. Nem mintha sokan aggódnának értünk, de azért mégis csak na. Pláne anyu, aki egy idő után eltűntnek nyílvánit nagy aggodalmába és képes köröztetni is. Pláne, hogy most már biztos tudja, hogy kijöttünk. Lányommal megbeszéltük búcsúzáskor, hogy két hét múlva, ha kérdezné tőle, már elmondhatja, addig nem. Nos, mivel két hét már letelt, kétségtelen, hogy már értesült róla. Párom közli velem a jó hírt, van hálózat, de siessek, ha írni akarok, mert nagyon lassú és az aksinak is már csak jó ha van negyedórája. Nem Ő nem akar senkinek üzenni, ne húzzam az időt. Nah, jó, akkor gyorsan Kittinek írok néhány mondatot, és míg a kapcsolat csiga lassúsággal továbbítja az üzenetet rájövök, legjobb, ha a húgomnak írok, mert Ő sűrűbben néz fel a netre, mint anyu, és rajta keresztül üzenek neki is. Barátosnémnak is üzenek, vajon hogy fogadja, hogy nem beszéltem neki se arról, hogy szerencsét próbálunk, és neki indulunk? Ha ismer, megérti miért nem. Közel egy évig terveztük, hogy kijövünk Spanyolországba, s akinek erről beszéltünk, a hátunk mögött jókat vigyorgott, vagy hitetlenkedve fogadta, vagy aggodalmasan felelőtlen, hülyeségnek tartotta. Hát most tessék! Megcsináltuk, itt vagyunk. Igaz vannak nehézségek, de ha idáig eljutottunk, tovább is fogunk. Csak rajtunk múlik, meddig jutunk és mit érünk el. Úgy, mint eddig. Ezen gondolatok keringenek körülöttem, mikor a gép teljesen lemerülve, egyszer csak kikapcsolta magát. Na most aztán nem tudom, hogy elment e minden üzenet, mert még folyamatban volt. Reménykedem benne, hogy igen, mást úgysem tudok most tenni.