Kávé, nem Kávé, menni vagy állni...75.

Mint tudjuk, türelem rózsát terem-na nekem a türelmes várakozás nem rózsát, hanem végre valahára az indulás pillanatát teremtette meg! Közel két órás csendbeli várakozás után Párom ébredezik, jól esően nagyot nyújtózva elégedetten nyúl a kávés pohara után. Mivel semmit nem aludtam én is iszok kávét, aminek az íze számomra cukor nélkül, hidegen egyre elviselhetetlenebb. Gyorsan lenyelve nagy kortyokban fura képet vágva hozzá még megy. Imre megkérdezi, mint már nem egyszer, hogy ha nem ízlik, akkor miért iszom? Tényleg miért is? Hogy ne legyek álmos, netán? De ez sántít, mert amikor nem volt kávénk, akkor nem is voltam álmos. Lehet, hogy csak megszokásból kávézok és egyébként meg nem is lenne rá szükségem? Könnyen lehet. Emlékszem arra, hogy majd 30 éves koromig nem is jutott eszembe a kávézás gondolata. Sőt, annyira nem szerepelt az életembe a kávé, hogy mikor anyu jött hozzám vendégségbe, hozott magával kávét magának, hogy megtudjam kínálni vele, mert tudta, minden van egy vendég megkínálására nálunk, de kávé az nincs. Azt mindig elfelejtettem venni. És most 10 év után meg akkor is iszom, mikor számomra már szinte ihatatlan. Valamikor egykoron egy munkahelyen a kávé szünetbe, amikor a többiek kávét ittak, elkezdtem majmolni őket. Aztán rendje módja szerint rá is szoktam, a mindennapjaimba alattomosan beépült. De ha sokáig ilyen formában lesz csak kávé, szerintem el fogom hagyni ezt a szokásomat. Míg erről beszélgettünk Párom is megitta már a kávéját, s most egy guriga keksz elfogyasztásán fáradozik, nyugodtan, komótosan. Nehezen tudom vissza tartani a kibuggyanni akaró nagy kérdést, hogy :ugyan mikor fogunk már végre elindulni?, de azért sem kérdezek ilyesmit. Már csak azért sem, mert van olyan érzésem, mintha csak azért húzná az időt kajánul, hogy kíváncsi arra, mikor kérdezem meg. Nem, nem nem fogom, azért sem. Már szert tettem önmagamhoz képest annyi türelemre, hogy ilyen csapdába beleesek. Így tehát nyugodtan kivárom szóvá tétel nélkül, míg hajlandó lesz elindulni. Sokáig már úgysem húzhatja az időt, ha még ma tankolni akarunk és tovább indulni. Épp zárnak a szerelőműhelybe, ami azt jelenti, hogy elmúlt kilenc óra is már. Párom ezt elégedetten konstatálja és elegendő mennyiségű keksz elmajszolása után, na még egy cigi és utána indulunk kijelentés közepette rágyújt, amihez én is csatlakozom szívesen. Közben újra rendet teszek magunk körül. Aztán végre, valahára! Öt napi egy-helyben állás után elindulunk. Az alig húsz méterre lévő benzinkúthoz, miközben abban reménykedünk, hogy legyen annyi üzemanyag a tartályba, hogy betudjunk gurulni és ne kelljen a betojás veszélyével járó betolást választani a benzinkútra eljutásig. Míg itt voltunk, minden este legalább 10 percig járatva volt a motor, hogy legyen egy kis meleg az elalvásnál. De úgy látszik még mindig van benne valamennyi, mert hamar beröffen és sikerül behajtani vele a kútra. Igazándiból mindig meglep minket ennek az autónak az üzemanyag fogyasztása. Volt mikor már órák óta pirosban volt a mutató és nem tudtuk, hogy mivel is megy az autó, talán levegővel? Na de most biztos, hogy üzemanyaggal fog menni egy darabig. Sikeres és gyors tankolás után, körülbelül 13 liternyit sikerült a megmaradt pénzünkért vételezni, (ami számításaim szerint minimum 120 km-re elég) újra úton vagyunk. Mivel az öt nap alatt volt időnk tájékozódni, hogy merre fele is induljunk tovább, hogy az N340-es úton haladhassunk, bolyongás mentesen ráálltunk arra az útra. Sajnos át kell mindenképp mennünk Barcelonán, ami Párom szerint nem a legjobb, mert könnyen eltévedhetünk és hiába a késő este biztos még mindig nagy a forgalom ott. Lelkemre köti, nagyon figyeljek minden egyes táblát, ne hogy véletlen más számozású útra keveredjünk. Nagyon összpontosítok, sok múlik ezen, nem szeretnénk, ha ezt az üzemanyag mennyiséget Barcelonában bolyongva használnánk el. Mivel Badalona, ahol eddig voltunk Barcelona úgymond elővárosa, hamar beérünk a metropolisba. Attól független, hogy én csak a táblákra koncentrálok, érzékelem e hatalmas város lüktetését és nagyságát. Kezdve azon, hogy ily késő órákban is olyan forgalom van, mint mondjuk Budapesten napközben. A lámpák körülbelül 30 méterenként és nem mindig sikerül elkapni a folyamatos zöldet. Legalább hatsávos utak vannak és rengeteg taxi. Hatalmas épületek közt néha félszemmel meglátok egy egy régi műemlék épületet, szobrot, de annyi időm nincs, hogy legalább néhány pillanat erejéig vizslathassam. Nincs idő, haladni kell a város lüktető forgalmával. És nekem a táblák figyelésére kell koncentrálnom. Ami nem megy könnyen, mert rengeteg információ van és sokszor úgy érzem elvesztem a fonalat. Mint most is. Az N340 -es út eltűnt a táblákról, így most csak találomra megyünk egyenesen tovább. Viszont helyette N II-es út lett. Ugyanaz, vagy nem? Nincs mit tenni, megérzésünkre hallgatva továbbiakban ezt a számozású utat követjük, ami most egy négysávos körforgalomba visz be. Na most aztán nagyon a toppon kell lennem, hogy meglássuk merre is kell kimennünk a körforgalomból. Hát nem sikerül. Én szerintem erre folytatódik, mintha látnám is a távolban a táblát, ami nekünk jó, Párom szerint meg amarra kell kimenni, az lesz a jó út. Kétszeri körbe autókázás után egy harmadik leágazást választunk, egy kevésbé forgalmasabb utat.